Egy réges-régi monda szerint, a világ-világossága ott lakozik minden ember szívében.
Elindultak hát a sűrű sötétségben, hogy megkeressék. Velük volt a fény, csak erről nem tudtak, így hát egymásban keresték. Mindegyikükben ott volt mindaz mit a másikban láttak, de a vágy, hogy magukban megtalálják, erősebb volt, s ez elhomályosította látásukat. Ezért hát elindultak egy csónakban, különböző ruhát öltve, hogy megmutassák másságukat, mely előnyt kovácsol az úton a keresésben. Megdöbbenve tapasztalták, hogy az irigység ütötte fel a fejét a közösségben. Bár egyediségre törekedve ál-ruhába bújtak, mégis arra vágytak, ami a másikban megjelent.
Hiúak voltak és önzőek, nem látták, hogy saját vesztükbe rohannak, ha mindannyian egyet keresnek különféleképpen. A látomás, mely kirajzolódott szemük előtt az úton, majd megőrjítette őket, mert egyet akartak látni, de többféleképpen. Nem mertek egymás szemébe nézni, egyesek csak hőzöngtek, mások fennhéjázó modorra tettek szert, s voltak, akik magányukban a hajó legsötétebb zugába bújva siratták magukat, s hibáztatták az egész világot, mert nem siet megmentésükre.
Eltévedtek. Bolyonganak azóta is, szelek szárnyán repíti őket a hajó, a tengerészek már rég meghaltak, ők kormányozzák a hajót, s a kapitány maga a szél. Egy-egy zátonyon már túljutottak, s megérintettek egy-egy kikötőt, ahol saját maguk álmodta vágyaikkal találkoznak ugyan, mégsem boldogok. Nem találták meg a célt. Mert keresik. Mert nem jöttek még rá, hogy az út maga a cél, s hogy a világ-világossága minden útonjárót a Szívében kísér.
Bodnár Katalin
2016. 01. 20.
Köszönjük Katalin!
Ezt a mesét Alexander Jansson svéd illusztrátor képe inspirálta.
Van kedved neked is írni egy kis mesét? Ha igen szeretettel várjuk és megosztjuk.
