“A különböző mesékben női minőségek működnek. Minden egyes mese feldolgozása során egy-egy komplexust dolgoztunk föl. Ahol volt egy elakadás, azt a mintát, komplexust működtetjük felnőtt korunkban. Több szakaszban is felismerhetők voltak az elakadásaim, olyan viselkedésmintákra jöttem rá, amikről korábban nem volt tudomásom, nem értettem, hogy bizonyos helyzetekben miért viselkedek olyan furán…  A gyermekkorom nőiség fejlődése oldaláról való megközelítése sok felismerést adott. A nőiségről, a nőiességről alkotott téves elképzeléseim, beidegződéseim kezdenek felülíródni. A szüleimmel való kapcsolatomon keresztül haladva, az anyai és az apai mintákra rálátva és azokat felismerve sikerült új alapokra helyeznem a SAJÁT nőiességemet, nem egy mások által elképzelt nőiességet.

Az életemet végig kísérte az „okos lány komplexus”, amire a művészetterápiás foglalkozásokon olyan egyértelműen fény derült. Az én életemben ez a szakasz elég domináns volt. Apám egy nagyon okos ember, akit én olyannak láttam, aki mindent tud irányítani, kézben tartani, és én neki akartam megfelelni. Úgy gondoltam, hogy ő inkább fiút szeretett volna, talán vele jobban megtalálták volna a közös hangot. Emiatt én kicsit elfiúsodtam. Mindent megtettem, hogy kivívjam a büszkeségét. Később rájöttem, hogy sokkal könnyebb, ha kézben tudom tartani a dolgokat, miközben én irányítok. Ma már ezen túl vagyok, de visszatekintve súlyos megfelelési kényszerem volt, állandóan dicséretre vágytam, hogy elismerjenek, még a munkahelyemen is ez volt az első számú motivációm. Én is visszamentem dolgozni nagyon hamar, amikor gyerekeim kicsik voltak, és büszke voltam rá, hogy én vagyok a munka hőse, közben soha nem volt elég jó semmi, ha elismerést kaptam, akkor több kellett, stb. A férjemet is lenéztem korábban, mindig én voltam, aki elintézett otthon mindent, és mindezt még a szemére is hánytam. Tudom, hogy gyerekként kezeltem a férjem, de akkor én ezt nem láttam. Nem tudtam mit teszek.

Egy másik életszakaszban kialakult Hófehérke komplexus volt a másik kedvencem. Ebben az életszakaszban dacoltam az anyuval, mindent lehetőleg másként csináltam, mint ahogyan ő azt elvárta volna. Szóval az anyuról való leválás egyáltalán nem esett nehezemre, de közben átestem a ló másik oldalára. Ez később 40 évesen már megmutatkozott abban, hogy nagyon magas elvárásokat állítottam föl magammal szemben. Milyen egy jó anya, feleség, munkatárs, stb.? Mára ez már sokat változott.

Az Elektra vagy Napleánya komplexus a harmadik kedvencem. Ebben a korszakban úgy éreztem én vagyok a legokosabb a világon, nemcsak a szüleimmel dacoltam, hanem a férfiakkal is játszadoztam. 17-19 éves korom között folyamatosan váltogattam a férfi partnereimet, azt vártam, hogy belém szeressenek, de persze én nagyon ügyeltem arra, hogy nehogy beleszeressek valamelyikbe, mert akkor alárendelődtem volna a férfinak. Folyamatos hatalmi játszmák és próbatételek jellemezték a kapcsolataimat. Amikor végül valakibe mégis beleestem, és az nem úgy szeretett, ahogy nekem jó lett volna, arrogáns lettem és elutasító, nehogy érezze a másik, hogy oda vagyok érte, mert akkor fölém kerekedett volna, azt meg az egóm nem hagyhatta…

A fentiekhez hasonló sok-sok felismerésre tettem szert a 10 alkalmas foglalkozáson, miközben a személyiségem is fejlődött. Köszönettel tartozom a csoporttársaimnak, akik meglátásaikkal segítettek rájönni az elakadásaimra, valamint köszönöm Böbének, hogy az irányítása alatt az alkotásaimon keresztül bizonyos dolgok fel tudtak jönni a tudatba oly módon, hogy közben kialakuljon a megértés az elfogadás és a hova tovább, merre van előre, érzése is egyben.”

Cserta Zsófia
2017. 09. 04.